Fagymentes - HU -
A fagykárosodás a növény hőháztartása szerint úgy írható le, hogy a növény energiavesztesége (általában hosszúhullámú kisugárzás révén) nagyobb, mint amennyi hőenergiát a környezetéből fel tud venni. Ez a folyamat ahhoz vezet, hogy a növény hőmérséklete csökken. A különböző fagyvédelmi módszerek célja, hogy az ültetvényben többnyire éjszaka jelentkező energiahiányt pótolja, ezáltal megakadályozza, hogy a növény hőmérséklete a károsodást okozó kritikus hőmérséklet alá essen. A fagy okozta károsodást azonban nem az egyszerű lehűlés okozza. Az egyes növényi szervek lehűlésével a sejtközötti járatokban és a sejtplazmában lévő víz megfagy. Lassú lehűlés esetén a jégkristályok képződése a sejtközötti járatokban kezdődik, melynek révén a megváltozott nyomásviszonyok miatt egyre több víz diffundál a sejtekből a sejtközötti járatokba. Amennyiben a sejt vízvesztése - a fagyos időszak rövidsége vagy a fagy gyengesége miatt - nem túl nagy, a felmelegedés után képes újra vizet felvenni, és ideális telítettségét helyreállítani. Hosszabb időn át tartó, vagy jelentősebb fagy okozta vízvesztés esetén viszont a sejt elpusztul. Mindemellett a szövetek nagyon erős lehűlése esetén a sejtekben található szabad víz is megfagy, és a képződő jégkristályok tönkreteszik a sejt szerkezetét.
Összefoglalva: minél erősebb a lehűlés mértéke és minél tovább tart a fagyhatás, annál nagyobb mértékű lesz a károsodás. Növeli a fagykár mértékét ezen felül az is, ha a lehűlés lassú, a felmelegedés viszont gyors, mert ilyenkor a lehűlés közben a sejtközötti járatokba áramló víznek nincs ideje a sejtekbe való visszaáramlására.
A hőmérsékleti értéket, amit a nedves levegő felvenne, ha abba állandó nyomáson vizet párologtatnánk be addig, míg telítetté nem válik, nedves hőmérsékletnek nevezünk. Mivel a párolgás hőt von el, a nedves hőmérséklet mindig alacsonyabb a száraz hőmérsékletnél vagy – 100%-os relatív páratartalom esetén – egyenlő vele. Azt feltételezzük, hogy a növény nedvességet keringet, a növény szöveti hőmérséklete általában sokkal közelebb van a nedves, mint a száraz hőmérséklethez, tehát sokkal pontosabban fejezi ki a növényi szerv valós hőmérsékletét, ezért a nedves hőmérséklet a fagyvédekezésben használt egyik legfontosabb meteorológiai paraméter. Úgy értelmezzük, hogy ez az elérhető legalacsonyabb hőmérséklet, ameddig a növényi szerv adott száraz hőmérséklet és relatív páratartalom mellett visszahűlhet. Tanácsos és ajánlott tehát minden fagyvédekezéssel kapcsolatos döntést a nedves hőmérsékletre alapozni, a cikk során hőmérsékletként mi is nedves hőmérsékletre hivatkozunk a továbbiakban.
A növényi szervnek azon hőmérsékletét, ameddig még lehűthető anélkül, hogy a sejtközötti járatokban található víz és maga a sejtnedv megfagyna, kritikus hőmérsékletnek nevezzük. Ez alatt a hőmérséklet-érték alatt, a lehűlés folytatódásával a növény már károsodik. A fagyvédekezés szempontjából kardinális jelentőségű fogalom, mert a legtöbb fagyvédelmi technológia esetében ehhez köthető a védekezés megkezdésének időpontja. Tekintettel arra, hogy a növények a különböző fenológiai fázisokban nagyon eltérő érzékenységet mutatnak a lehűléssel szemben, a kritikus hőmérséklet nagymértékben függ a növény fejlettségi állapotától. Minden főbb fenológiai fázishoz más-más kritikus hőmérsékleti érték rendelhető, mely a rügypattanás állapotától a teljes virágzáson át, a kötődést követő kisgyümölcs állapotig folyamatosan emelkedik, azaz fokozódik a növény érzékenysége.
A fagyvédelmi technológiák alkalmazásában általános elvként fogadható el, hogy a védekezést legkésőbb az adott gyümölcs adott fenológiai állapotában jellemző kritikus hőmérsékleti érték elérésekor, de inkább azelőtt 0,5-1,0 °C-kal kell megkezdeni. Érdemes fenntartani egy hőmérőt egy védetlen „kontrollterületen”, és a védekezést befejezni is csak akkor érdemes, ha a nedves hőmérséklet a kritikus értéket itt is újra elérte, illetve meghaladta és folyamatos emelkedést mutat.
A harmatpont a légkör nedvességét jellemző, hőmérséklet dimenziójú mérőszám. Azt a hőmérsékletet jelenti, amelyre a levegőt – adott abszolút páratartalom mellett – le kell hűteni ahhoz, hogy a benne lévő vízgőz kicsapódjon. A természetben tehát ez az a hőmérséklet, amely mellett a harmat- vagy a dérképződés megindul. A harmatpont gyakorlati jelentősége a fagyvédekezésben abban rejlik, hogy a levegő lehűlése a harmatponti hőmérséklet elérésekor lelassulhat vagy megállhat, mert ekkor a vízgőz kicsapódása (kondenzáció) révén nagy látens hőmennyiség szabadul fel, ami melegíti a környezetét, és részben vagy egészben ellensúlyozhatja a levegő lehűlését.
A védekezés előkészítésekor gyakran alkalmazható ökölszabály, hogy minél alacsonyabb a harmatpont a várhatóan fagyveszélyes éjszakán, annál nagyobb mértékű lehűlésre lehet számítani. Ennek analógiájára: magas harmatpont esetén kisebb lehűlés várható. Ez azért van, mert a levegő lehűlése a harmatponti hőmérséklet elérésekor lelassulhat vagy megállhat, mivel ekkor a vízgőz kicsapódása (kondenzáció) révén nagy látens hőmennyiség szabadul fel, ami melegíti a környezetét, és részben vagy egészben ellensúlyozhatja a levegő lehűlését.
A fagyvédekezésben és a beavatkozásról szóló döntéshozatalban a fenti alapvető összefüggések ismerete nélkülözhetetlen. Adott esetben jelentős költségmegtakarítással járhat, ha felismerjük, hogy milyen esetben nem lesz hatékony a védekezés, a költségmegtakarításnál azonban hatványozottan nagyobb a jelentősége annak, hogy az időben megkezdett védekezés és a nem túl korai leállítás révén mekkora értéket mentünk meg.